A héten komolyan elterveztem, milyen szép bemutatkozó cikket fogok írni, amiből kiderül, hogy kerültem bele ebbe a csapatba és milyen írásokat várhattok majd tőlem. Mindenféle téma-felvetésekkel is készültem és egy olyan kis írással, amiből megismerhettek engem.
Mindezt pedig szerda délután terveztem megírni, amikor a legcsendesebb a munkahelyem – azok, akiknek hétvégén jutott eszükbe az elintézetlen ügyük már elmentek, és azok, akiket a következő hétvége közeledése sarkall ügyintézésre, még nem jönnek. Ideális időpont, hogy az ember lánya egy kicsit a saját ügyeivel is foglalkozzon, pl. mosdóba menjen, hogy mást ne említsek.
Eljött tehát a szerda, 14.47 perckor elköszönt az utolsó bejelentkezett ügyfél és úgy tűnt, senki nem vár rám. Itt a kitűnő alkalom megírni a frappáns, humoros és lényegre törő bemutatkozó cikket – persze csak miután elintéztem bizonyos személyes ügyeket.
Így történhetett, hogy 14.52 perckor lóhalálában száguldottam vissza az asztalomhoz valahonnan, ahova reggel óta ki kellett volna mennem, mert megszólalt a telefonom. Nem az irodai, hanem a táskámban levő saját mobilom, ami már eleve nem jelenthet jót. A kijelzőn a legvészjóslóbb telefonszám: a Kicsi óvodájáé. Akkor már tudtam, hogy a kényelmes, nyugodt délutánnak – az egyetlen nyugodt délutánomnak, aminek a végén a gyerekekért menet a szoláriumba is beugorhattam volna – lőttek. És stimt: a gyermek lázas, édesanya legyen kedves eltávolítani az óvodából…
Így aztán ügyintéző üzemmódból édesanya üzemmódba váltottam, felkaptam a táskámat és a kabátomat és az esernyőmet és a szerdai kisbevásárlással teli szatyraimat és voltam kedves a gyermeket eltávolítani az óvodából. Aztán hazaértünk és bekuckóztunk a kanapé sarkába egy-egy bögre teával (undojító-nem-iszom-meg), lázat mértünk (mikoj-csipog-máj) és felhívtuk a gyerekorvost (utálom-a-doktojnénit). Ahogy ott ültünk mesét olvasva, lassan elnyomta a láz a kis betegemet, én pedig megengedtem magamnak azt a luxust, hogy átmenetileg ne gondoljak semmilyen feladatomra.
Merthogy ilyen, valljuk be, ritkán akad, hiszen a teendők valahogy soha nem érnek véget, és annyifelé kell figyelni. Bevásárlás és főzés és takarítás és mosás és mosogatás és vasalás és munka és gyerekek és férj és nagypapi születésnapja és és és – és valahol a lista végén, az édesanya-legyen-kedves és a hol-a-kedvenc-alsógatyám és a kollegina-százszor-kértem után ott vagyok én, ott vagyunk mi, nők.
Ültem, ölemben a lázas gyerekkel és élveztem a csendet, ami olyan ritkán jut nekem. Ott és akkor megint megéreztem, hogy mekkora szükség volna ilyen percekre (már persze lázas gyerek nélküliekre) amikor a lista elejére kerülök, és senki más nem fontos. Ha nagy ritkán kimozdulok a barátnőimmel, vagy torna után egy-két percet engedélyezek magamnak egy kis öltözős traccsolásra, szinte mindig ez merül fel, hogy a túlhajszolt napjainkban sosincs idő magunkra.
Olyan pillanatokra gondolok, amikor valóban felhőtlenül, felrakott lábbal tehetnénk, amit akarunk, és nincs közben lelkiismeret-furdalásunk a szennyes edény, az elintézetlen csekkek, vagy egy lezáratlan munkahelyi ügy miatt. Márpedig ezek nélkül a feltöltődős időszakok nélkül képtelenség ellátni annyi feladatot, amennyi napjainkban egy nő vállát nyomja, miközben megpróbál minden szerepében teljesíteni: anya, feleség, munkaerő, házvezetőnő, szakács, ápolónő és még mennyi minden. Ehhez pedig nekünk magunknak is testileg-lelkileg a toppon kell lennünk, amihez elengedhetetlenek a csak magunkra fordított percek. Hiszen, ha az alap gyenge, összedől az épület.
Mire gyerekeim apja hazaért a Naggyal az iskolából, a Kicsinek lement a láza, és azon volt, hogy legóvárossá változtassa a gyerekszobát. Még erősen élt bennem az a félórányi csendes-meditálós pihenés, és a gondolatok a feltöltődésről, regenerálódásról. Így aztán kaptam az alkalmon, hogy a délutáni programomnak legalább egy kis részét teljesítsem – és elugrottam a szoliba. Míg élveztem a fényfürdőt, arra gondoltam, ennél a délutánnál jobb bemutatkozás nem is kell.
Ez volnék hát én, Mona, aki innentől időről-időre megszólal majd, hogy nő témákról, anyaságról, életünk kisebb-nagyobb ügyeiről beszélgessen veletek. Addig is, amíg helyreáll az élet és mindenki felépül, beszélgessünk arról, ti mivel szoktatok feltöltődni!
Szép napot!
Mona
